„Egy az Isten, egy a nemzet…”

Bejelent minket a tiszteletes úr, fölhangoznak a kórusművek: egyházi darabok, profán művek, madrigálok, bordalok, közöttük Wass Albert és Reményik Sándor versei. A második szám után föláll egy család, és kimennek a templomból. Persze, ma van a vécsi vásár, oda igyekeznek bizonyára. Mi lesz, ha a végére kiürül a templom? Nincs idő elmélkedésre, az én versem következik, Wass Alberttől az Ébredj, magyar! című. Beleadok minden elfojtott kínzó érzést, amelyet érezhet minden magyar ember Trianon óta. Döbbent csend, nem mozdul senki.
Aztán bekonferálják verses-zenés összeállításunkat a Hazáról. Érces férfihang kezdi a Himnuszt szavalni. Aztán fölsír a hegedű, és mi énekeljük: „Búg a kürt az ősi vár fokán, Honvéd áll a Hargitán.” A templomban megáll az idő, csak a dal száll föl a magasba és verődik vissza a falakról. Egy férfi a szeméhez nyúl, és elmorzsol egy könnycseppet. Folytatódik a Himnusz, majd megpendülnek a gitárhúrok, és mi énekelni kezdjük: „Egy az Isten, egy a nemzet.” A kórus dúdolása alatt mondom a szöveget: „Elvérzett a nemzet nagy Magyarországért.” A végén már üvöltöm: „Kőnek és embernek ugyanaz volt sorsa, Mostohagyermekét egy világ taposta.” Kikiabálom magamból a fájdalmat és keserűséget. Férfi szólóének következik, melybe bekapcsolódik a kórus is, és együtt énekeljük: „Uram, jöjj, ne hagyd, hogy innen fekete szívvel fekete átkot üvöltsek rád!” A Szózat versszakai következnek, talán biztatást, hitet és reményt nyújthatnak. Aztán énekeljük, hogy „A magyar föld nem eladó!” Eggyé olvadt közönség és kórus, egy szív dobban bennünk, egy kéz nyúl szemünkhöz kitörölni a keserűség és megalázottság könnyeit. Végül hittel énekeljük a dalt: „Legyen végre sok ember, kik tudják, hol a mennyország, Az lesz az a hely, mit úgy hívnak: Magyarország.” Alig tudunk kijönni a templomból: körbevesznek minket az emberek. „Isten ujja megérintett, Jó lesz magyarnak lenni.”
2009. június 5.  Magyaró, Erdély,