Patakparti történet

 2011. március 15-én gyermekeim a patak mellett játszottak. Közterületen voltak, egy kerítés mellett, ott van híd mellette le lehet menni a patakhoz.

A kerékpárjaikat az árok szélén kitámasztva hagyták. Egy idő után jött a kerítés másik oldaláról egy ember, ő lakott ott.

Dühöngött egyet, hogy mért dobálják a köveket a patakba, mért tépkedik a rügyeket a fákról (megjegyzem, ezt mind tagadták a gyerekek, és hiszek nekik), majd elkezdte belökdösni a pakatba a bicikliket.

Kezdte a lányoméval, aztán a fiamét, majd a harmadik gyerek gyorsan rápattant, hogy megyünk megyünk, ne tessék bántani.

Mikor a gyerekeim bőgve hazaértek a sáros és sérült bicajokkal, azonnal visszaindultam, hogy kérdőre vonjam az embert.

Szóváltás volt köztünk (szokásos dolgok, hogy neveljem meg inkább a kölykeimet, és mindig ez van - minden addig arrajáró gyerek okozta sérelem rajtam csattant), elkezdett fenyegetőzni, hogy legközelebb, ha meglátja a gyerekeket, őket dobja be.

Na erre mondtam, hogy jó, akkor fizesse ki a bicikliszervíz költségét, erre nyilván elutasított.

Ezt az eljárást mindenképpen minősíthetetlennek tartom, egy gyereket se fenyegessen ilyesmivel senki, ráadásul ártatlanul, jól megfélemlítette a gyerekeket, a közelbe se mernek menni azóta, pedig arra laknak barátok, osztálytársak, akikkel azelőtt játszottak.

Megtettem a hivatalos lépéseket.

Tatár Szilvia