A bokor

Volt idő, mikor a földön még kevés ember élt. Falvakat alapítottak. Megélhetésüket a föld, a növények és az állatok jelentették. Ha életben akartak maradni, össze kellett fogniuk. Egymással és egymásért dolgoztak. A rend nem bomolhatott meg.
Ennek érdekében, mindazt, aminek nem volt haszna és nem szolgálta az előre jutást, száműzni kellett.
A virágokat, melyek nem bírtak gyógyító erővel. Az állatokat és embereket, akik lusták voltak. A kemény munkát nem tűrő gyerekeket.
Megvetetté váltak, megfosztották őket nevüktől, és az erdőbe kergették mindannyit.
Ezek pedig vadállatok és szellemek között maguk is vadakká lettek. Veszélyessé arra, aki az útjukba került. Nem voltak többé emberek, csak szellemek. Kóborok.
Történt egyszer, hogy az egyik erdei ösvényen egy óriási fekete szellem sietett volna dolgára, de megállni kényszerült. Egy kislány bicegett előtte. A szellem toporgott egy ideig, majd váratlanul felkapta őt, mindkét lábát kettétörte és egy magas tölgyfához csapta. Már készült volna továbbindulni, amikor fülsiketítő sírás és jajgatás bénította le őt. A gyermek volt az.
Az óriás féktelen haragra gerjedt. Sziklákat repesztő üvöltése nagyot zengett. Hatalmas szellem kezeit felé nyújtotta, és vaskos ujjaival úgy megszorította, hogy annak lélegzete is elállt.
- Majd megmutatom neked! - sziszegte mennydörgő hangján, azzal csontjait ízzé porrá zúzta, és törhetetlen átkot mormolva akkorát hajított rajta, hogy sírásával többé ne zavarhassa őt. Elnémult az erdő. Az óriás továbbindult, hogy sürgős dolgát elvégezze.
A közeli faluban élt egy család. Egy lányuk volt csupán, de az olyan szorgos derék gyermek, hogy a faluban mindenki tisztelte őket.
Egyszer a kislány a mezőre indult füvet kaszálni.
Az égbolt idétlen felhő álarcot ölt, megtörve a földre vetülő aranypocsolya tündöklését a fűszálakon. Megérkezett. Térdre ereszkedik, és sarlójával munkához lát. Teste minden porcikájában remeg. A sarló nagy, a keze pedig apró. Suhint egyre magasabbra, erősebben.
Hirtelen rettenetes dübörgés olvad egy embertelen sikolyba. Felnéz.
A tiltott hely. Az erdő. Vele szemben.
A munka nem állhat meg. Hát folytatja. Újra és újra lecsap, miközben félszemmel egy erdő széli bokrot vizslat.
Néma csend. Kaszáját leereszti, felpattan és odamegy. Úgy tűnik valami fehérlik benne. Még nem néz be, csak áll ott, azzal a bokorral szemben.
A szellő a gallyakkal játszik. Hosszú hajába is belekap. –Kísérteties.
- Folytatnom kéne. – motyogja, azzal visszafordul, már csak lépnie kell. Nem megy.
A nap lemenő sugarai a mező magas kazlainak köpenyébe bújnak. Talán ők is játszanak. Játszani jó.
Egy ág megreccsen. A lány beleborzong. A zaj felé fordul. Kezeit ökölbe szorítja. Áll. Arcáról aranygolyócskák gurulnak a földre. Elszánja magát, térdre borul, és karjait kinyújtva bekúszik az ismeretlenbe.
- Egy malac- suttogja.
Szánni való kis állat. Arca, füle véres, lábai ízzé porrá zúzva. Fájdalmában maga alá piszkított. Reszket. Éjfekete szemei a sarló alakú hold ezüstös ölelésében ringnak. Gyöngyei tokás pofájáról az erdei avarba csordogálnak.
Tekintetük egymást fürkészi.
- Nincs haszna- motyogja maga elé. Kitolat a tüskés rejtekből, odább otthagyott sarlóját felveszi és hazamegy.
Hajnal. A végtelen szürkület. Egy alak tűnik fel, kezében vödörrel. Talán a patakhoz tart.
Igen. Odaguggol és belemeríti, de csak félig van tele. Nem csoda, hiszen kicsi a keze.
Elhalad a tekintetes kazlak mellett, és az erdő felé veszi útját. Ott az a bokor. Még mindig fehérlik. Oda tart. Letérdepel, bemászik. A vizet is behúzza. Ott a malac.
- Hál isten. Még élsz. - rebegte apró, alig ívelt ajkaival.
A sarkára ülve mellé telepszik. Csak nézi, nézi azokat a sosem látott szemeket, aztán egyszercsak előhúz a köténye alól egy négyzetes rongydarabot.
- Sok mocskot és vért kell lemosnom rólad.- suttogja, azzal benedvesíti kendőjét. Serényen, mélységes gyöngédséggel tisztogatni kezdi az állat vézna, sebes testét.
- Magad alá piszkítottál – letör egy vastagabb ágat és kikotorja az ürüléket az erdei vacokból.
Nedves rongyával az egész testet bejárja.
Utoljára mártja a vízbe, majd kicsavarja, és egy ágra teríti. Aztán megcirógatva betegét elindul kifelé.
- Mindjárt jövök.- fordul vissza egy pillanatra, kihúzza a vödrét és elmegy. Friss vizet mert a patakból, utána visszaindult. A kazal mellett elhaladva nagyot markol belőle. Vissza a bokorba. A szénából ágyat vet.
- Rá kell tolni.
De a test súlyos és merev, neki nem bírja a keze. Sikerül. Mellé ül, test testet érint, sóhaj sóhajt keresztez.
- A nevem Tulipán. – susogja –Lián.- fűzi hozzá gyorsan.
- A tiéd, legyen Hold. Holdacska.
Köténye alá nyúl és rejtekéből egy kenyérdarabkát vesz elő. Odanyújtja.
- Egyél. –végigsimította lágy ujjbegyeit a tokás pofán. De az csak nézi, beleréved a lány tekintetébe.
- No. Egyél. Erős leszel. Meggyógyulsz. - és evett. Talán megértette.
- Igyál egy kis vizet. Friss. A patakból hoztam. – oda tolja a vödröt. - Túl magas. Meg kell dönteni .- Egész testével nekifeszül, hogy ellensúlyozza a vödör súlyát. Közben úgy reszket, a vödör nehéz, ő eltörpül mellette.
Ültek ott egy darabig. Lián selyem ujjacskái Holdat babusgatták. Ketten, együtt. Némán tisztelegtek az erdei csöndnek.
A nap magasan ég. Tulipán kidugja fejét és körülnéz.
- Mennem kell. Nem lehetek haszontalan. Napnyugta előtt visszajövök. – azzal elment.
Így történt mindennap. A kis Tulipán a nap első sugaraival érkezett, és nap végén az utolsóval távozott.
Az idő múlásával a kenyérből egyre kevesebb fogyott. A hajnalok szürkéből feketévé lettek, de Liánt mindig elhozták a nap első sugarai.
A mező végén, az erdő szélén, egy bokorban két alak fehérlik. Egy lány, és a fejét ölébe hajtó malac.
- Állj föl! ordítja a kis Tulipán torka szakadtából.
De a lábak, az ízzé porrá zúzott lábak, már nem vihetnek senkit sehova.
Nem mozdul. Tolja, húzza, neki feszül teljes erejéből. Törékeny testének összes tömegét beveti. Hiába. A keze túlságosan kicsi.
- Akkor tudod mit- fullad el könnyekben- Itt hagylak!- és kitör a tűhegyes bokor ölelő karjaiból. Fut. Haza.
Korán virradt. A patak, a régismert patak olyan idegen gyorsasággal seper végig medrében. Lehetetlen merni belőle. A mező, a régi végtelen mező határai élesen kirajzolódnak. Talán csak a nap miatt. Ott az a bokor. Méhében valami fehérlik.
- Mi lehet az? – sóhajtott Tulipán
Bemegy. A vödröt maga elé tolja. Megint nincs tele. Félig üres, hiszen a lány keze olyan pici, az meg olyan nagy.
- Hál isten! Élsz. - rebegte íveletlen ajkait véresre harapva. A sebeket megmossa, a helyet rendbe teszi. Hoz illatos szénát és friss patakvizet. Majd sarkára ül és Hold mellé telepszik. Előhúzza a darabka kenyeret. Apróbb falatokra zúzza, és odanyújtja. Egész testében inog. A morzsalék gigászi. Holdacska eszik. Lián zokog.
Nehezen ébred a másnap. Lustán cseperegnek azok a vízcseppek. A nap reményteljes sugarai mindent átvilágítanak.
A bokor. Valami fehérlik. Egy lány mászik ki belőle. Kezében vödör. Félig üres. Már nincs szükség a hűs patak vizére. Haza indul.
- Lián! Hová mész az ásóval?
A lány nem felel. Tekintetét a földre szegezve az erdő felé veszi útját.
- Anyjuk gyere!
A mező fényben mártózik. Benne három alak tart valamerre.
- Itt jó lesz. – motyogja. Ásni kezd.
Úgy tűnik darabjaira hullik szét. A kezei aprók. Az ásó hatalmas. Reménytelen. Mégis döf újra és újra, ahogyan csak telik tőle.
Verejtékeket csalogató forróság uralkodik a mezőn. Egy férfi és egy nő érkezik. Közelítenek.
- Kislányom, miért ásol itt? – kérdezi az asszony és ráncos arcát az aggodalom mégjobban összegyűri.
A lány hunyorog. Kidülledt szemeit sós verejtéke vörösre marta. Megerőltetett nyugtalan kezével az erdőszéli bokorra mutat.
A férfi odamegy. Odabent valami fehérlik.
- Asszony!
A nő odasiet. Arcát váratlan sápadtság borítja be, redői kisimulnak.
- Ki lehet ez? roppannak bele alig ívelt ajkai.
Mintha megszédülne. Hátratántorodik. – Talán kóbor?
- Nem. Ápolt és jó húsban van. - mondja a férfi. Tagadhatatlan. Mindig igaza van.
Az asszony arca kipirul, testét újra átjárja a vér, ráncai is visszatérnek.
- Akkor eltemethetjük. Tisztességgel, ahogy emberhez illik.
A faluban égnek a fények. Mindenki izgatott. Közeledik a halottas hintó.
- Ki az?
-A lány, akit a bokorban találtak.
- Mi történt vele?
- A kóborok. Ízzé porrá zúzták szegényt.
- Hogy hívták?
- Holdacska.
- Mikor akarják eltemetni?
- Holnap. A Tulipánnal együtt. –megcsóválja fejét. - Pedig olyan derék kislány volt.
- Az. Nincs haszna többé.
A kocsi megérkezik, a tömeg szétszéled. Holnap korán kelnek. A munka előtt temetésre gyűlnek össze.